Mese Trogirról

2011.02.16. 17:06

Szólj hozzá!

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenc Adriai-tengeren innen, kecskék legelésztek békésen Közép-Dalmácia partjainál. (A kurta farkú kismalac már rég feladta a túrást, nem bírt a köves talajjal, más vidékre költözött. Ma állítólag az Üveghegy környékén él. – szerző megjegyz.)

De kanyarodjunk vissza a kecskékhez. Szóval békésen legelésztek akkor is, amikor befutottak bárkáikkal a görögök. Nagyon megtetszett nekik a vidék, ezért úgy döntöttek, hogy várost alapítanak itt Tragurion (görögül kecskelegelő) néven. Talán még ma is itt élnének, ha nem inzultálják őket állandóan a gaz illír törzsek. Nem volt más hátra, a görögöknek a rómaiaktól kellett segítséget kérni.

Az első horvát törzsek már az ő fennhatóságuk idején érkeztek a vidékre. Aztán a rómaiak nagy birodalma kettészakadt és a városra Bizánc tette rá a kezét. Nem sokkal később a gazdag Velence is bejelentkezett, a mohó városállamot a nem kevésbé mohó Magyar Királyság igyekezett önmérsékletre tanítani. (Úgy érezte, ehhez joga van, mert ő volt itt előbb.) Amikor aztán a galád tatárok nem restelltek az szép Magyarhonra törni, a magyar király, IV. Béla Trau falai közt talált menedéket.

Azért a velenceiek – a kurta farkú malaccal ellentétben – nem adták fel, és végül hosszú évszázadokra megszerezték Trogirt. Szép palotákat és erődöt építettek a szigetre. A Szent Lovro-katedrális is felépült. Velence bukásával aztán Trogirnak bealkonyult, bezzeg a rivális Split sokra vitte. Ezt leszámítva azt hiszem, az itt lakók boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://isztranauta.blog.hu/api/trackback/id/tr162665761

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.