Dubrovnik, vagy ahogy akkoriban hívták, a Raguzai Köztársaság, fénykorában, önálló városállamként olyan vívmányokat vezetett be, melyek messze túlhaladták korát.
A vívmányok bevezetéséhez az alapot a városállam 15-iktől a 19. század elejéig tartó függetlensége adta, amit nem kis diplomáciai érzék és jól csengő arany révén vásárolt magának Raguza: hol a magyar királyokkal, hol a törökökkel kellett egyezkedni vagy éppen az örök rivális Velencei Köztársaságot móresre tanítani (ebben nagy örömmel segédkeztek a törökök). Raguza gazdagsága a tengeri kereskedelemből eredt; itt cseréltek gazdát a keletről érkező luxuscikkek a keresztény világ áruival. És bár a törökök (kezdetben a magyar királyok is) adóikkal le-lefölözték a hasznot, Dubrovniknak épp elég jutott ahhoz, hogy századokon át jó oka legyen ragaszkodni az Lovrjenac erőd falán ma is olvasható mottóhoz: „A szabadság a világ összes aranyáért sem eladó!”.
A köztársaság élén a rektor állt, őt a Szenátus választotta, megbízatása mindössze egy hónapig tartott. A szenátus mellett a kistanács és a nagytanács felelt a városállam irányításáért, tagjai Raguza előkelő családjaiból kerültek ki. A rektor megbízatása idején a Rektorpalotában lakott.
A középkori Raguzát 11,7 km hosszú vízhálózat szolgálta. Ennek kiépítését egy nápolyi mester, Onofrio della Cava vállalta. Az ő nevéhez fűződik Dubrovnik két, ma is látható kútja: a Kis és a Nagy Onofrio-kút.
Raguza az elesettekről sem feledkezett meg. Volt a városban öregek otthona és gyógyszertár, utóbbit a ferences barátok működtették. Egykori berendezése ma is látható a Patikamúzeumban. A másik egészségügy területén szerzett vívmány a karantén felállítása volt. Mint az Adriai-tenger kereskedelmének egyik fő bonyolítója, Raguzán hatalmas ember- és áruforgalom ment át. Az Európában fel-felbukkanó pestis városba való bejutása végzetes lett volna Dubrovnikra, így a pestissel fertőzött területről érkezőknek a városba való belépés előtt itt kellett várakozniuk.
Az állandó fenyegetettség arra kényszerítette Raguzát, hogy komoly tartalékot halmozzon fel gabonából. A magtár (Rupe) a 16. században épült, a gabonát földalatti silókban raktározták. Ma ebben az épületben található a Néprajzi Múzeum.
És hogy mi mindene volt még a középkori Dubrovniknak? A pénzügyek állami pénzverdét és kincstárat igényeltek, és természetesen a vámhivatalban sem tétlenkedtek. Mindezeknek a Rektorpalotától mindössze pár lépésre álló Sponza Palota adott otthont.
